A gyűrű október 11-én készült. A nagypapám október 2-án halt meg.
Ez a gyűrű - mely egyetlen olyan ékszerem, amit tűélesen láttam még mielőtt elkészült volna - szólhatna arról, hogy mennyire zseniális volt ő. Hogy hogyan mesélt a badacsonyi nyaraló teraszán éjszakákon át az agyonhordott Puma papucsában és kinyúlt zokniban a galaxis rejtélyeiről és kvantumfizikáról. Arról is szólhatna, hogy egyike volt azon keveseknek a rövidhullámú amatőr rádiósok között, akiknek sikerült a Holdon keresztül kapcsolatot teremteni az összes kontinenssel. Vagy arról, hogy "öreganyám" nem hagyta békén mert még azon melegiben vett az eladott vitorlás helyett egy kajakot. Szólhatna még arról is, hogy milyen szuper fotós volt, mennyire kereste a szépet, mennyire imádta a Balatont, a Káli-medencét, vette észre ami mellett mások csak elrohantak, és mindemellett mennyire istentelenül tudott káromkodni.
De ez a gyűrű nem erről szól.
Hanem arról, hogy mennyi ideig csak a düh marad, az üvölthetnék, hogy ami az egyik pillanatban még sima, erős és ép, az hogy lehet beteg és gyenge belülről. Miért nem látszik? Miért nem lehet ellene tenni? Miért nem tudom elfogadni, hogy van ami ellen nem tehetek...
Ezt a gyűrűt a tehetetlenségem, a fájdalmam és a dühöm szülte.
Ez nem a te gyűrűd, Papa. Majd csinálok olyat is ami te vagy. Kicsit később. Mert, tudod, ahogy írtad nekem, én aztán képes vagyok "barackmagból űrhajót"...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése