Elnézést kérek olvasóimtől, ez az egy bejegyzés nem Benneteket szólít meg, hanem annak a kis csapatnak a tagjait akikkel múlt hétvégén együtt töltöttem három napot, de szeretném Veletek is megosztani a gondolataimat. Nem fogok ömlengeni...remélem...
A férjem azt mondta mikor meséltünk Rólatok valamelyik barátunknak, hogy furcsa és jó is volt nézni ezt a kis csapatot, mint egy család. De sokszor - sajnos - a családtagok között "csak" a vér a kötelék, és Ő itt valami mást látott. Ezen sokat gondolkoztam aztán utána:
Nem kérdeztem Tőletek, honnan jöttetek. Keveset tudok a családotokról, az első szerelmetekről, gyermekeitekről, adatokról amik meghatároznak bennünket: hány évesek vagytok, mekkora lakásban laktok, mennyi szilvásgombócot tudtok letolni a nagyinál...
Nem tudom, hol voltatok nyaralni tavaly, hol házasodtatok, hányszor váltatok el (jó, Bettinél tudom :D). Fogalmam sincs róla, van-e amalgám tömésetek, hordtok-e kontaktlencsét, hogyan rántjátok be a főzeléket, vagy éppen tusolni szerettek-e vagy fürdeni. Nem kérdeztem meg mit dolgoztok, szeretitek-e a munkátokat vagy éppen csak pénzt kerestek vele, nem értekeztünk a politikai nézeteitekről vagy hogy hiszitek-e, hogy a globális felmelegedés létezik.
Ezt és sok mást mind nem tudom Rólatok. Gyakorlatilag idegenek vagyunk.
Azt viszont láttam, hogyan örültök egy régen várt találkozásnak, hogyan fogadjátok be egy idegen táj minden rezdülését. Láttam megvalósulni a gondolataitokat, álmotokat, vágyaitokat a papíron, tudom kinek milyen a színvilága, emlékszem az arcvonásaitokra amikor koncentráltok, vagy átadjátok figyelmeteket a munkának. Tudom önzetlenül segítetek, hogy elkészüljön egy mű (ugye a telefonos megvilágítású forrasztás :)), őszinte odafordulással beszélgettek a másikkal. Láttam a szemetek csillanását egy-egy kincs felbukkanásakor, és a teljes elmélyülést az ecsetvonásokat figyelve. Éreztem az őszinte figyelmet, és a szépre koncentrálást, és az odaadást a szenvedélyünk iránt...és szerintem ez is mind egyfajta kötelék.
Bizonyos szempontból tisztábban látlak Benneteket és Ti engem, mint bárki más.
Köszönöm Nektek!
Federico García Lorca egyik előadásának írott anyagát heti rendszerességgel olvasom újra, szeretném ezt megosztani veletek, mert témába vág. Hosszú. Nagyon hosszú, úgyhogy aki nem szeretné az ne olvasson tovább...
A "duende". Ezt az előadást, és az utána következő Bölcsődalok címűt - néhány más előadással együtt, amelyeknek a szövege mindmáig nem került elő - García Lorca 1930-ban, az Egyesült Államokból hazatérőben, Habanában tartotta, majd később, 1934-ben Buenos Airesben is megismétele.
A duende szótári jeletése: pajkos kobold, csintalan manó - Lorca tanulmánya azt igyekszik megmagyarázni, hogy mit jelent szótári jelentésén túl a duende a spanyol nyelvhasználatban.
Hölgyeim és Uraim!
Azóta, hogy 1918-ban a madridi diákrezidenciára kerültem, egészen 1928-ig amikor bölcsészeti és irodalmi tanulmányaim befejeztével eljöttem onnan, közel ezer előadást hallgattam végig pompás előadótermekben, ahová az elaggot spanyol arisztokrácia sereglett, hogy megszabaduljon a francia tengerpartokon magába szívott léhaságtól.
Levegőre és napra vágyódtam, de annyira untam magam, hogy a teremből kilépve úgy éreztem, mintha az unalom könnyű hamuja viszketésre ingerlő pirospaprika volna rajtam.
Nem. Én nem szeretném, ha e terembe beröppenne az unlaom szörnyű dongója, amely vékony álomszálra fűzi a fejeket, és a hallgatók szemébe aprócska gombostűhegyezeket szúr. Egyszerűen költői hangom skáláján, amelyen nem csillannak politúros fények, amelyből nem leselednek bürökmérgő veszélyek, sem báránybőrbe bújtatott éles pengéjű iróniák hadd látom, tudok-e egyszerű leckét adni nektek a megkínzott Spanyolország rejtett szelleméről.
Az, aki ott él a Júcar, Guadalete Sil, vagy a Pisuerga közt feszülő bikabőrön, gyakran hallja ezt a mondatot: "ebben sok a duende". Manuel Torres, az andalúz nép nagy művésze mondotta egyszer egy énekesnek: "Neked van hangod, te tudod a stílusokat, de soha nem lesz sikered, mert nincs benned duende"
Egész Andalúziában, Jaén szikláitól a cádizi csigákig szüntelenüla duendéről beszélnek és amikor öszönösen, hatásosan fölbukkan, azonnal rátapintanak. El Lebrijano, a csodálatos énekes, a Devla alkotója mondta egy alkalommal: "Azokon a napokon amikor duendével énekelek, nincs aki bírjon velem", az öreg cigány táncosnő, La Malena, egy nap amikor Brailovskitól egy Bach-részletet hallott, így kiálltott fel: "Olé! Ebben van duende!" De unatkozott Gluck, Brahms és Darius Milhaud hallatán. Manuel Torres - minden ismerősöm közt az ő vérében volt a legtöbb kultúra - egyszer, amikor maga Falla játszotta a Generalifei Nocturnót, ily nagyszerű szavakat szólott: "Mindenben, amiben fekete hangok vannak, van duende". Nincs ennél nagyobb igazság.
Ez a fekete hang a titok. Gyökerei a fövenybe mélyednek amely mindannyiunknak ismerős, és mindannyiunknak ismeretlen, de rajta keresztül szívódik belénk mindaz, ami a művészet lényege. "Fekete hangok" mondta a spanyol nép fia és Goethével azonos gondolatot fejezett ki, aki a duendét - Paganiniről szólva - így határozta meg: "Titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud megmagyarázni"
Így hát a duende erő, nem pedig cselekvés. Harc és nem gondolkodás. Egyszer egy öreg gitárművésztől ezt hallottam: " a duende nem a torokban van, a duende belülről jön föl, a talpből." Nem képességről van hát szó, hanem valóságos élő stílusról, egyszóval vérről, valami nagyon öreg kultúráról és pillanatnyi alkotásról.
Ez a titokzatos erő végső soron a föld szellene. Ugyanaz a kobold, aki Nietzsche szívét perzselte. Ő külső formáiban kereste a koboldot a Rialto hídján, vagy Bizet zenéjében, de nem találta és nem is tudta, hogy a duende akit üldöz, a titokzatos görögökből a cádizi táncosnőkbe ugrott át, vagy Silverio siguiriyájának lenyakazott dionüzoszi sikoláyba.
Így hát nem szeretném, ha bárki is összekeverné a duendét a kétség teologikus démonával - azzal, akihez Luther, bacchikus indulatában, egy üveg tintát vágott Nürnbergben - vagy a pusztító és kiseszű katolikus ördöggel, aki kutyának álcázva lopakodik a kolostorokba, vagy pedig a beszélő majommal, akit Cervantes féltékenységről szóló bohózatában a komédiás sétáltat az andalúziaia erdők mélyén.
Nem. A duende, amelyről szólok, sötét és reszkető. Szokratész márványból és sóból faragott, ujjongó, vidám démonának leszármazottja, az a kobold, aki máltatlankodva karmolta végig a bölcset aznap, amikor Szokratéz felhajtotta a büröklevelet. Rokona Descartes zöldmanulányi, mélabús kis démonának, aki, amikor a nagy gondolkodó már torkig volt a körökkel és vonalakkal, a csatorna partjára űzte őt, hogy ott a részeg matrózok dalait hallgassa. Minden ember - ahogy Nietsche nevezné - minden művész csak a duendével folytatott harc árán képes feljebb lépni saját tökéletességéhez vezető lépcső fokain. Ezt a harcot nem az angyallal vívja, mint mondani szokás, de nem is a múzsájával. Ezt a fontos különbséget le kell szögezni, hogy a mű gyökeréhez érhessünk
Az angyal irányt mutat és ajándékoz mint Szent Mihály, óvatosságra int, mint Szent Gábor.
Az angyal vakítóan tündököl, de az ember feje felett repül, fölülről hullatja rá a malasztot, és az ember minden erőfesztíés nélkül valósítja meg a művet, vagy járja el a táncot, vívja ki a rokonszenvet.
A múzsa diktál és - olykor-olykor - súg. Viszonylag keveset tehet, mert már idejét múlta és oly fáradt (én magam csak kétszer láttam), hogy fél szívét márványból kellett kifaragnom. A múzsa szavára figyelő költők hangokat hallanak, de nem tudják, honnan. Ők a múzsa rabjai, az önt lelket bennük és néha uzsonnát ad nekik. A múzsa felébreszti az intellektust, oszlopos tájakat fest és babérkoszorúk hamis ízét idézi, ám az intellektus gyakran ellensége a költészetnek, mert túl sokat utánoz, kemény és szögletes trónra ülteti a költőt és elfelejteti vele, hogy bármely pillanatban megehetik a hangyák, vagy fejére eshet egy nagy arzén-rák. Ez ellen pedig mit sem tehetnek a monokliban vagy kis szalonok langyos, rózsaszín lakkozásban lakozó lankadt múzsák.
Az igazi harcot a duendével kell megvívni.
A duende felkutatásához nincs sem térkép, sem gyakorlat. Csak annyit tudunk, hogy perzseli a vért, mint egy üvegszilánkokból gyúrt kenőcs, hogy kimerít, elutasít minden édes és ismert geometriát, megtöri a stílusokat, ő az oka, ha Goya, a szürke színek és a legjobb angol festőket is túlszárnyaló ezüstök és rózsaszínek mestere, a térdével és az öklével mázol a vászonra szörnyű cipőmáz-feketéket.
Dél-Spanyolország nagy művészei, cigányok vagy flamencók, akár énekelnek, akár táncolnak, akár hangszeren játszanak, tudják, hogy semmiféle hevület nem lehetséges duende nélkül. Becsaphatják az emebereket és a duende hamis képzetét kelthetik bennük. Éppúgy ahogy napról napra önöket csapják be írók, festők vagy irodalmi divatkreátorok, akikben nincs duende. De elég, ha egy kicsit odafigyelünk és nem engedjük, hogy a közönyösség eluralkodjék rajtunk, máris felfedezzük a csalást, hogy durva műfogásaival együtt elhessegessük.
Egy alkalommal Pastora Perón, az andalúz énekesnő aki a Fésűs Lánynak is hívták, ez a komor hispán zseni, akinek képzelőereje csak Goyáéhoz vagy a toreádor Rafael el Gallóéhoz mérhető, egy cádizi kocsmában énekelt. Játszott árnyékból és olvadt ónból ötvözött, mohafedte hangjával, hajába fonta, megnedvesítette aranysárga manzanilla borban, vagy engedte, hogy sötét és távoli útvesztőkbe tűnjön. De semmi eredmény, hasztalan volt. Hallgatói némák maradtak.
Ott volt Ignacuo Espelata - gyönyörű férfi, akár a római teknős - akitől egyszer megkérdezték: "Hogy hogy nem dolgozol?" és ő egy Argantonióhoz méltó mosollyal így felelt: "Már hogy dolgoznék, hiszen cádizi vagyok!?" Ott volt Eloisa is, ez a forró vérű sevillai arisztokrata ringyó, annak a Saledad Vergasnak közvetlen leszármazottja, aki 1930-ban csak azért nem akart férjhez menni Rotschildhoz, mert annak vére nem olyan nemes, mint az övé. Ott voltak a Floridák is, akiket mészárosnak hisznek az emberek, pedig valójában évezredes főpapok, és még ma is Géryonnak áldoznak bikákat. Az egyik sarokban ott don Pablo Murube, a híres marhatenyésztő, krétai álarchoz hasonló arcával.
Pastora Pavón a legnagyobb csand közepette fejezte be énekét. Csak egy apró, gúnyolódó emberke, olyanféle csöpp kis táncos, aki hirtelen bújik elő a pálinkásüvegből, szólalt meg nagyon halkan. "Éljen Párizs!, mint egy ezt mondta: "Itt nem számít a képesség, sem a technika, sem a mesterségbeli tudás. Más kell ide."
Akkor a Fésűs Lány felugrott, mint egy őrült, szinte kétrét görnyedt, akár egy középkori siratóasszony, és egy kortyra felhajtott egy nagy pohár tűzerős cazallát. Aztán énekelt hang nélkül, lélegzet-technika nélkül, árnyalatok nélkül, felégetett torokkal de...duende volt benne.
Sikerült szétvernie az ének egész állványzatát, hogy utat nyisson egy dühöngő ás perzselő duendének, a homokkal terhes szelek barátjának, és a duende hatására a hallgatók csaknem ugyanazzal a ritmussal szaggaták meg a ruhájukat, mint ahogyan az antillai négerek tépik öltözéküket Szent Barbara képe előtt tolongva.
A Fésűs Lánynak fel kellett hasogatnia a hangját, mert tudta, hogy hozzáértők hallgatják, akik nem a formát, hanem a formák velejét kérik tőle, a tiszta zenét, amit a test csak azért vesz körül, hogy lebegni tudjon a levegőben. Képességeit és bizonyosságát kellett odadobnia, azaz el kellett űznie magától a múzsát, oltalom nélkül várva, hogy jöjjön a duende, és arra méltassa, hogy birokra keljen vele életre-halálra. Hogy énekelt! Hangja már nem játszott. Hangja már fájdalmához és őszinteségéhez méltó vérpatak volt és kinyílt, mint egy tízujjú kéz, mint amkinek a lábait odaszögezték, akár Juan de Juni Kisztusáét, és vad tengeri orkán süvöltött benne.
A duende érkezése az ismert régi formákhoz viszonyítva mindig valami gyökeres változást jelent, egészen új frisseség érzését kelti, szinte a nyíló rózsa csodáját, s így csaknem vallásos, eksztatikus lelkesedés forrása.
Az egész arab zenében, táncban, énekben vagy elégiában erőteljes "Alah, Allah!" ("Isten, Isten") felkiáltásokkal üdvözlik a duende érkezését, és ez annyira hasonlít a bikaviadalok "Olé!" kiáltásához, hogy ki tudja, talán azonos is vele. Egész Dél-Spanyolország dalaiban őszinte "Éljen az Isten!" felkiáltások követik a duende megjelenését. Ez a kiáltás mély, emberi és gyengéd. Így közelednek az andalúzok az instenhez, az öt érzéken keresztül, a duende közvetítésével. Ő mozgatja a táncosnők hangjtá és testét, az ő segítségével törnek ki - valóságosan és költőien - e világból.
Ha ez a kitörés sikerül hatását, természetesen mindenki érzi. Érzi az avatott, látva miként győzedelmeskedik a stílus a gyarló anyagon, és érzi az avatatlan abban a valamiben, amit kifejezni ugyan nem tud, de ami mégis a legmélyebb megrendülést váltja ki belőle. Néhány évvel ezelőtt egy Jérez de la Fronterában tartott táncversenyen az első díjat egy nyolcvanéves öregasszony vitte el, gyönyörű nők és vízsugár derekú leányok előtt, csupán azzal, hogy felemelte karját, felvetette fejét, és toppantott egyet a deszkán. De a múzsák és angyalok ott megjelent gyülekezetében, a forma és a mosolyok szépsége közepette, győznie kellett és győzött is ez a haldokló duende, amely már a földön vonszolta végig rozsdás késekből vert szárnyait.
A dende minden művészetben megjelehet, de legnagyobb tere a zenében, a táncban és a szavalásban nyílik, mert ezeknek élő testre van szükségük, hogy tolmácsolják őket. Ezek a szüntelenül születő és elhaló formák, s körvonalaik a valóságos jelenből emelkednek ki.
A zeneszerző duendéje igen gyakran átlényegül az előadóba, és az is előfordul, hogyha a zeneszerzőben vagy a költőben nincs dudende, furcsa módon, az előadóművész alkot olyan csodát amely látszólag az eredeti formában jelentkezik. Ez történt egy Santa Maria kikötőjébe való széplány esetében, magam láttam őt: az Oi Mari! című brzalmas olasz kuplét énekelte és táncolta, de olyan ritmussal, olyan szünetekkel és megrendülésekkel, hogy az elcsépelt olasz slágerből égnek meredő kemény aranykígyót varázsolt.
Természetesen minden művészetnek megvan a maga sajátos stílusú és alakú duendéje, de mindenek a gyökere összeér azon a pontn, ahonnan Maniel Torres fekete hangjai törnek fel. Mert ott rejlik az ellenőrizhetetlen végső anyag, a közös talaj, a hasábfa, a hang, a posztó és a szó remegése.
Hölgyeim és Uraim!
Felvontam három ívet, és ügyetlen kézzel alájuk helyeztem a múzsát, az angyalt és a duendét.
A múzsa nygodt. Tunikáját apró ráncok redőzik, szeme akár Pomjéjiből felénk tekintő teheneké is lehet, orra akár négyszögletes is, mint ahogy nagy barátja, Picasso festette le.
Az angyal Antonell de Messina haját lebegtetheti, Lippi tunikáját, Massolino vagy Rousseau hegedűjét.
De a duende...hol vana duende?
Az üres ív alatt és a holtak feje felett hevesen, gondolkodó szél fúj át. Új tájakat és ismeretlen hangsúlyokat keres, illata, akár a kisgyermek nyáláé. Megtiport fű és meduzafátyol szaga árad belőle. Ez a szél a pillanatnyi művészeti alkotás mindenkori keresztelőjének hirnöke.
A férjem azt mondta mikor meséltünk Rólatok valamelyik barátunknak, hogy furcsa és jó is volt nézni ezt a kis csapatot, mint egy család. De sokszor - sajnos - a családtagok között "csak" a vér a kötelék, és Ő itt valami mást látott. Ezen sokat gondolkoztam aztán utána:
Nem kérdeztem Tőletek, honnan jöttetek. Keveset tudok a családotokról, az első szerelmetekről, gyermekeitekről, adatokról amik meghatároznak bennünket: hány évesek vagytok, mekkora lakásban laktok, mennyi szilvásgombócot tudtok letolni a nagyinál...
Nem tudom, hol voltatok nyaralni tavaly, hol házasodtatok, hányszor váltatok el (jó, Bettinél tudom :D). Fogalmam sincs róla, van-e amalgám tömésetek, hordtok-e kontaktlencsét, hogyan rántjátok be a főzeléket, vagy éppen tusolni szerettek-e vagy fürdeni. Nem kérdeztem meg mit dolgoztok, szeretitek-e a munkátokat vagy éppen csak pénzt kerestek vele, nem értekeztünk a politikai nézeteitekről vagy hogy hiszitek-e, hogy a globális felmelegedés létezik.
Ezt és sok mást mind nem tudom Rólatok. Gyakorlatilag idegenek vagyunk.
Azt viszont láttam, hogyan örültök egy régen várt találkozásnak, hogyan fogadjátok be egy idegen táj minden rezdülését. Láttam megvalósulni a gondolataitokat, álmotokat, vágyaitokat a papíron, tudom kinek milyen a színvilága, emlékszem az arcvonásaitokra amikor koncentráltok, vagy átadjátok figyelmeteket a munkának. Tudom önzetlenül segítetek, hogy elkészüljön egy mű (ugye a telefonos megvilágítású forrasztás :)), őszinte odafordulással beszélgettek a másikkal. Láttam a szemetek csillanását egy-egy kincs felbukkanásakor, és a teljes elmélyülést az ecsetvonásokat figyelve. Éreztem az őszinte figyelmet, és a szépre koncentrálást, és az odaadást a szenvedélyünk iránt...és szerintem ez is mind egyfajta kötelék.
Bizonyos szempontból tisztábban látlak Benneteket és Ti engem, mint bárki más.
Köszönöm Nektek!
Federico García Lorca egyik előadásának írott anyagát heti rendszerességgel olvasom újra, szeretném ezt megosztani veletek, mert témába vág. Hosszú. Nagyon hosszú, úgyhogy aki nem szeretné az ne olvasson tovább...
A "duende". Ezt az előadást, és az utána következő Bölcsődalok címűt - néhány más előadással együtt, amelyeknek a szövege mindmáig nem került elő - García Lorca 1930-ban, az Egyesült Államokból hazatérőben, Habanában tartotta, majd később, 1934-ben Buenos Airesben is megismétele.
A duende szótári jeletése: pajkos kobold, csintalan manó - Lorca tanulmánya azt igyekszik megmagyarázni, hogy mit jelent szótári jelentésén túl a duende a spanyol nyelvhasználatban.
Hölgyeim és Uraim!
Azóta, hogy 1918-ban a madridi diákrezidenciára kerültem, egészen 1928-ig amikor bölcsészeti és irodalmi tanulmányaim befejeztével eljöttem onnan, közel ezer előadást hallgattam végig pompás előadótermekben, ahová az elaggot spanyol arisztokrácia sereglett, hogy megszabaduljon a francia tengerpartokon magába szívott léhaságtól.
Levegőre és napra vágyódtam, de annyira untam magam, hogy a teremből kilépve úgy éreztem, mintha az unalom könnyű hamuja viszketésre ingerlő pirospaprika volna rajtam.
Nem. Én nem szeretném, ha e terembe beröppenne az unlaom szörnyű dongója, amely vékony álomszálra fűzi a fejeket, és a hallgatók szemébe aprócska gombostűhegyezeket szúr. Egyszerűen költői hangom skáláján, amelyen nem csillannak politúros fények, amelyből nem leselednek bürökmérgő veszélyek, sem báránybőrbe bújtatott éles pengéjű iróniák hadd látom, tudok-e egyszerű leckét adni nektek a megkínzott Spanyolország rejtett szelleméről.
Az, aki ott él a Júcar, Guadalete Sil, vagy a Pisuerga közt feszülő bikabőrön, gyakran hallja ezt a mondatot: "ebben sok a duende". Manuel Torres, az andalúz nép nagy művésze mondotta egyszer egy énekesnek: "Neked van hangod, te tudod a stílusokat, de soha nem lesz sikered, mert nincs benned duende"
Egész Andalúziában, Jaén szikláitól a cádizi csigákig szüntelenüla duendéről beszélnek és amikor öszönösen, hatásosan fölbukkan, azonnal rátapintanak. El Lebrijano, a csodálatos énekes, a Devla alkotója mondta egy alkalommal: "Azokon a napokon amikor duendével énekelek, nincs aki bírjon velem", az öreg cigány táncosnő, La Malena, egy nap amikor Brailovskitól egy Bach-részletet hallott, így kiálltott fel: "Olé! Ebben van duende!" De unatkozott Gluck, Brahms és Darius Milhaud hallatán. Manuel Torres - minden ismerősöm közt az ő vérében volt a legtöbb kultúra - egyszer, amikor maga Falla játszotta a Generalifei Nocturnót, ily nagyszerű szavakat szólott: "Mindenben, amiben fekete hangok vannak, van duende". Nincs ennél nagyobb igazság.
Ez a fekete hang a titok. Gyökerei a fövenybe mélyednek amely mindannyiunknak ismerős, és mindannyiunknak ismeretlen, de rajta keresztül szívódik belénk mindaz, ami a művészet lényege. "Fekete hangok" mondta a spanyol nép fia és Goethével azonos gondolatot fejezett ki, aki a duendét - Paganiniről szólva - így határozta meg: "Titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud megmagyarázni"
Így hát a duende erő, nem pedig cselekvés. Harc és nem gondolkodás. Egyszer egy öreg gitárművésztől ezt hallottam: " a duende nem a torokban van, a duende belülről jön föl, a talpből." Nem képességről van hát szó, hanem valóságos élő stílusról, egyszóval vérről, valami nagyon öreg kultúráról és pillanatnyi alkotásról.
Ez a titokzatos erő végső soron a föld szellene. Ugyanaz a kobold, aki Nietzsche szívét perzselte. Ő külső formáiban kereste a koboldot a Rialto hídján, vagy Bizet zenéjében, de nem találta és nem is tudta, hogy a duende akit üldöz, a titokzatos görögökből a cádizi táncosnőkbe ugrott át, vagy Silverio siguiriyájának lenyakazott dionüzoszi sikoláyba.
Így hát nem szeretném, ha bárki is összekeverné a duendét a kétség teologikus démonával - azzal, akihez Luther, bacchikus indulatában, egy üveg tintát vágott Nürnbergben - vagy a pusztító és kiseszű katolikus ördöggel, aki kutyának álcázva lopakodik a kolostorokba, vagy pedig a beszélő majommal, akit Cervantes féltékenységről szóló bohózatában a komédiás sétáltat az andalúziaia erdők mélyén.
Nem. A duende, amelyről szólok, sötét és reszkető. Szokratész márványból és sóból faragott, ujjongó, vidám démonának leszármazottja, az a kobold, aki máltatlankodva karmolta végig a bölcset aznap, amikor Szokratéz felhajtotta a büröklevelet. Rokona Descartes zöldmanulányi, mélabús kis démonának, aki, amikor a nagy gondolkodó már torkig volt a körökkel és vonalakkal, a csatorna partjára űzte őt, hogy ott a részeg matrózok dalait hallgassa. Minden ember - ahogy Nietsche nevezné - minden művész csak a duendével folytatott harc árán képes feljebb lépni saját tökéletességéhez vezető lépcső fokain. Ezt a harcot nem az angyallal vívja, mint mondani szokás, de nem is a múzsájával. Ezt a fontos különbséget le kell szögezni, hogy a mű gyökeréhez érhessünk
Az angyal irányt mutat és ajándékoz mint Szent Mihály, óvatosságra int, mint Szent Gábor.
Az angyal vakítóan tündököl, de az ember feje felett repül, fölülről hullatja rá a malasztot, és az ember minden erőfesztíés nélkül valósítja meg a művet, vagy járja el a táncot, vívja ki a rokonszenvet.
A múzsa diktál és - olykor-olykor - súg. Viszonylag keveset tehet, mert már idejét múlta és oly fáradt (én magam csak kétszer láttam), hogy fél szívét márványból kellett kifaragnom. A múzsa szavára figyelő költők hangokat hallanak, de nem tudják, honnan. Ők a múzsa rabjai, az önt lelket bennük és néha uzsonnát ad nekik. A múzsa felébreszti az intellektust, oszlopos tájakat fest és babérkoszorúk hamis ízét idézi, ám az intellektus gyakran ellensége a költészetnek, mert túl sokat utánoz, kemény és szögletes trónra ülteti a költőt és elfelejteti vele, hogy bármely pillanatban megehetik a hangyák, vagy fejére eshet egy nagy arzén-rák. Ez ellen pedig mit sem tehetnek a monokliban vagy kis szalonok langyos, rózsaszín lakkozásban lakozó lankadt múzsák.
Az igazi harcot a duendével kell megvívni.
A duende felkutatásához nincs sem térkép, sem gyakorlat. Csak annyit tudunk, hogy perzseli a vért, mint egy üvegszilánkokból gyúrt kenőcs, hogy kimerít, elutasít minden édes és ismert geometriát, megtöri a stílusokat, ő az oka, ha Goya, a szürke színek és a legjobb angol festőket is túlszárnyaló ezüstök és rózsaszínek mestere, a térdével és az öklével mázol a vászonra szörnyű cipőmáz-feketéket.
Dél-Spanyolország nagy művészei, cigányok vagy flamencók, akár énekelnek, akár táncolnak, akár hangszeren játszanak, tudják, hogy semmiféle hevület nem lehetséges duende nélkül. Becsaphatják az emebereket és a duende hamis képzetét kelthetik bennük. Éppúgy ahogy napról napra önöket csapják be írók, festők vagy irodalmi divatkreátorok, akikben nincs duende. De elég, ha egy kicsit odafigyelünk és nem engedjük, hogy a közönyösség eluralkodjék rajtunk, máris felfedezzük a csalást, hogy durva műfogásaival együtt elhessegessük.
Egy alkalommal Pastora Perón, az andalúz énekesnő aki a Fésűs Lánynak is hívták, ez a komor hispán zseni, akinek képzelőereje csak Goyáéhoz vagy a toreádor Rafael el Gallóéhoz mérhető, egy cádizi kocsmában énekelt. Játszott árnyékból és olvadt ónból ötvözött, mohafedte hangjával, hajába fonta, megnedvesítette aranysárga manzanilla borban, vagy engedte, hogy sötét és távoli útvesztőkbe tűnjön. De semmi eredmény, hasztalan volt. Hallgatói némák maradtak.
Ott volt Ignacuo Espelata - gyönyörű férfi, akár a római teknős - akitől egyszer megkérdezték: "Hogy hogy nem dolgozol?" és ő egy Argantonióhoz méltó mosollyal így felelt: "Már hogy dolgoznék, hiszen cádizi vagyok!?" Ott volt Eloisa is, ez a forró vérű sevillai arisztokrata ringyó, annak a Saledad Vergasnak közvetlen leszármazottja, aki 1930-ban csak azért nem akart férjhez menni Rotschildhoz, mert annak vére nem olyan nemes, mint az övé. Ott voltak a Floridák is, akiket mészárosnak hisznek az emberek, pedig valójában évezredes főpapok, és még ma is Géryonnak áldoznak bikákat. Az egyik sarokban ott don Pablo Murube, a híres marhatenyésztő, krétai álarchoz hasonló arcával.
Pastora Pavón a legnagyobb csand közepette fejezte be énekét. Csak egy apró, gúnyolódó emberke, olyanféle csöpp kis táncos, aki hirtelen bújik elő a pálinkásüvegből, szólalt meg nagyon halkan. "Éljen Párizs!, mint egy ezt mondta: "Itt nem számít a képesség, sem a technika, sem a mesterségbeli tudás. Más kell ide."
Akkor a Fésűs Lány felugrott, mint egy őrült, szinte kétrét görnyedt, akár egy középkori siratóasszony, és egy kortyra felhajtott egy nagy pohár tűzerős cazallát. Aztán énekelt hang nélkül, lélegzet-technika nélkül, árnyalatok nélkül, felégetett torokkal de...duende volt benne.
Sikerült szétvernie az ének egész állványzatát, hogy utat nyisson egy dühöngő ás perzselő duendének, a homokkal terhes szelek barátjának, és a duende hatására a hallgatók csaknem ugyanazzal a ritmussal szaggaták meg a ruhájukat, mint ahogyan az antillai négerek tépik öltözéküket Szent Barbara képe előtt tolongva.
A Fésűs Lánynak fel kellett hasogatnia a hangját, mert tudta, hogy hozzáértők hallgatják, akik nem a formát, hanem a formák velejét kérik tőle, a tiszta zenét, amit a test csak azért vesz körül, hogy lebegni tudjon a levegőben. Képességeit és bizonyosságát kellett odadobnia, azaz el kellett űznie magától a múzsát, oltalom nélkül várva, hogy jöjjön a duende, és arra méltassa, hogy birokra keljen vele életre-halálra. Hogy énekelt! Hangja már nem játszott. Hangja már fájdalmához és őszinteségéhez méltó vérpatak volt és kinyílt, mint egy tízujjú kéz, mint amkinek a lábait odaszögezték, akár Juan de Juni Kisztusáét, és vad tengeri orkán süvöltött benne.
A duende érkezése az ismert régi formákhoz viszonyítva mindig valami gyökeres változást jelent, egészen új frisseség érzését kelti, szinte a nyíló rózsa csodáját, s így csaknem vallásos, eksztatikus lelkesedés forrása.
Az egész arab zenében, táncban, énekben vagy elégiában erőteljes "Alah, Allah!" ("Isten, Isten") felkiáltásokkal üdvözlik a duende érkezését, és ez annyira hasonlít a bikaviadalok "Olé!" kiáltásához, hogy ki tudja, talán azonos is vele. Egész Dél-Spanyolország dalaiban őszinte "Éljen az Isten!" felkiáltások követik a duende megjelenését. Ez a kiáltás mély, emberi és gyengéd. Így közelednek az andalúzok az instenhez, az öt érzéken keresztül, a duende közvetítésével. Ő mozgatja a táncosnők hangjtá és testét, az ő segítségével törnek ki - valóságosan és költőien - e világból.
Ha ez a kitörés sikerül hatását, természetesen mindenki érzi. Érzi az avatott, látva miként győzedelmeskedik a stílus a gyarló anyagon, és érzi az avatatlan abban a valamiben, amit kifejezni ugyan nem tud, de ami mégis a legmélyebb megrendülést váltja ki belőle. Néhány évvel ezelőtt egy Jérez de la Fronterában tartott táncversenyen az első díjat egy nyolcvanéves öregasszony vitte el, gyönyörű nők és vízsugár derekú leányok előtt, csupán azzal, hogy felemelte karját, felvetette fejét, és toppantott egyet a deszkán. De a múzsák és angyalok ott megjelent gyülekezetében, a forma és a mosolyok szépsége közepette, győznie kellett és győzött is ez a haldokló duende, amely már a földön vonszolta végig rozsdás késekből vert szárnyait.
A dende minden művészetben megjelehet, de legnagyobb tere a zenében, a táncban és a szavalásban nyílik, mert ezeknek élő testre van szükségük, hogy tolmácsolják őket. Ezek a szüntelenül születő és elhaló formák, s körvonalaik a valóságos jelenből emelkednek ki.
A zeneszerző duendéje igen gyakran átlényegül az előadóba, és az is előfordul, hogyha a zeneszerzőben vagy a költőben nincs dudende, furcsa módon, az előadóművész alkot olyan csodát amely látszólag az eredeti formában jelentkezik. Ez történt egy Santa Maria kikötőjébe való széplány esetében, magam láttam őt: az Oi Mari! című brzalmas olasz kuplét énekelte és táncolta, de olyan ritmussal, olyan szünetekkel és megrendülésekkel, hogy az elcsépelt olasz slágerből égnek meredő kemény aranykígyót varázsolt.
Természetesen minden művészetnek megvan a maga sajátos stílusú és alakú duendéje, de mindenek a gyökere összeér azon a pontn, ahonnan Maniel Torres fekete hangjai törnek fel. Mert ott rejlik az ellenőrizhetetlen végső anyag, a közös talaj, a hasábfa, a hang, a posztó és a szó remegése.
Hölgyeim és Uraim!
Felvontam három ívet, és ügyetlen kézzel alájuk helyeztem a múzsát, az angyalt és a duendét.
A múzsa nygodt. Tunikáját apró ráncok redőzik, szeme akár Pomjéjiből felénk tekintő teheneké is lehet, orra akár négyszögletes is, mint ahogy nagy barátja, Picasso festette le.
Az angyal Antonell de Messina haját lebegtetheti, Lippi tunikáját, Massolino vagy Rousseau hegedűjét.
De a duende...hol vana duende?
Az üres ív alatt és a holtak feje felett hevesen, gondolkodó szél fúj át. Új tájakat és ismeretlen hangsúlyokat keres, illata, akár a kisgyermek nyáláé. Megtiport fű és meduzafátyol szaga árad belőle. Ez a szél a pillanatnyi művészeti alkotás mindenkori keresztelőjének hirnöke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése